A felakasztottaknak merevedése van

a felakasztottaknak merevedése van

Nyomtatóbarát változat Böröcz András szobrászművész tíz éve Brooklynban platántörzsekből és vastagabb ágakból szobrokat faragott, hosszú, megnyúlt, furcsa, időnként groteszk tartásba merevedő alakokat, majd nyakukba kötelet vetett, s felakasztotta őket, mind a tizenhetet. Ez eddig rendben. Böröcz azonban úgy gondolja, hogy ezek a szobrok eredendően hangszerek. Az üreges törzsek dobok, amelyeket meg lehet szólaltatni. Daniel Carney zeneszerző segítségével valódi ütős hangszerekké formálja a szobrokat, amelyeken már az első kiállítás alkalmával is zenészek játszanak.

A gyűjtő és adományozó producerré válik.

A karizmatikus kereszténység 2000 éve

Dés László 23 perces alkotást komponál a szobrokra, jókora marimba alkatrészeiként kezelve az egyes alakokat. Az Amadinda együttes és a Keller Kvartet eljátssza az Akasztottakat, Gothár Péter filmet készít a zenéhez a szoborról, pontosabban: a zenére és a szoborra. S a Filmszemlén már a mozinézők is láthatják Gothár alkotását. Esztétáknak való Ez a története Gothár Péter filmjének.

Sokan úgy mondanák: külső története, hiszen bizonyos klasszikus esztétikai elvek értelmében a műalkotás önmagában megálló egész.

Az Akasztottakról

Élvezetéhez és megítéléséhez nem kell, és nem is szabad rajta kívüli körülményeket figyelembe venni, így létrejöttének története sem tartozik a nézőre. Ha csak a sztorival együtt érthető és jó a mű, akkor nem jó a mű, és nem is érthető.

Ha srácok péniszekkel játszanak az öntörvényű, az autonóm műalkotással szemben megfogalmazott követelményeket közvetlenül alkalmazzuk akár a szoborra, akár a filmre s a zenéről a továbbiakban hallgatnék, inkább csak hallgatnámakkor könnyen zavarba kerülünk.

S itt a zavar a fontos. Ahhoz ugyanis még az akadémikus klasszicizmus normái szerint is elég jók a művek, hogy egyszerű és megnyugtató módon rossznak nyilvánítsuk őket. Ha viszont jónak látjuk a szobrot vagy a filmet, akkor megint csak kizárhatjuk a tiszta megoldást, hogy a művek mellé állva megtagadjuk a klasszikus esztétikát. Ebben a filmben ugyanis az a legizgalmasabb, hogy miközben Gothár Péter nyilvánvaló módon feladja az autonómia közvetlen célkitűzéseit, a felakasztottaknak merevedése van zárt és önmagában megálló mű kerekedik ki a kezei alól.

Egyetlen elemet kiemelve: a rendező konokul ragaszkodik hozzá, hogy a filmet alárendelje a szobornak. Az egész művet áthatja a szolgálat ethosza, amit egészen más regiszterben és talán megütközést keltve úgy is fogalmazhatnánk, hogy az Akasztottak című film Böröcz András Akasztottak című szobráról készült ismeretterjesztő képzőművészeti kisfilm, Dés László kísérőzenéjével.

Mégis, filmje — bizonyosan nem függetlenül a képi szerkezet kereteit is kijelölő zene kényszereitől — klasszikusan zárt, lekerekített alkotás, amelynek értékei egyáltalán nem redukálhatók a bemutatott szobor kvalitásaira. A megítélés zavarát — mármint hogy sem a műalkotás autonómiájának eszméjével, sem nélküle nem boldogulunk — talán úgy oszlathatjuk el a legjobban, ha megpróbáljuk kiolvasni magának a zavarkeltő filmnek a teoretikus üzenetét.

Még akkor is, ha a rendező, kitartva önértelmezése mellett, derül vagy bosszankodik ezen a szándékon. Valóban szörnyű lett volna, ha elméleti problémát akar művével megoldani.

A teória azonban nem az esztéta vagy kritikus nevezetű állat fajspecifikus foglalatossága. Ott ólálkodik az elménc a művész szemében és kezében is, akadályozva vagy segítve munkáját. A sajátos művészi problémák megoldásának ennyiben rekonstruálható elméleti következményei is lehetnek. Az Akasztottak után viszont érdemes feltenni a kérdést: nem az teszi-e öntörvényűvé a műalkotást, hogy képes maga köré szervezni létrejövetelének eseményeit, azaz képes rá, hogy a szó eminens értelmében történetté a felakasztottaknak merevedése van őket?

„A KINCSTÁR SZÁMÁRA A HITETLEN A LEGHASZNOSABB” • Az oszmánok magyarországi valláspolitikájáról

Ha autonómiája nem saját múltja ellenében valósul meg, hanem azt jelenti, hogy képes integrálni saját történetét? Kötélverőknek való Böröcz András már eleve egy sajátos történet részeként faragja ki az Akasztottakat.

a felakasztottaknak merevedése van erekciós fotók

A szobrok mellé történetet is kigondol, vagy a kigondolt történethez faragja a szobrokat. A történet ugyanúgy része az alkotásnak, mint a faragott fa.

Először ő is instrumentalizálja a művet: eszközökké, hangszerekké teszi az alakokat. A szobor várja, hogy használják, várja, hogy történjen vele valami. A képzőművészeti alkotás elsősorban látványával van jelen, legalábbis a klasszikus tekintet számára.

Itt azonban a szigorúan vett látható forma is változik, a vélt sérülés alkotás, nem csupán a szoborral történnek dolgok, hanem magának a formának is belső, anyagba beleírt, ezáltal követhető, mi több, elmondható története van. Ezt a történetet ráadásul a szobrász mitikus-ideologikus elbeszélésként is hallja: egyik elgondolása szerint a hangszerek-szobrok végül visszakerülhetnek a platánokra, oda, ahonnan származnak.

Ez az elképzelés, tudjuk, nem valósult meg, de az eredethez való mitikus visszatérés jelei látható módon idézik a történetet. Böröcz aprólékos gonddal megformált szobrai, amennyire csak lehet, megőrzik az eredeti és véletlenszerű természeti forma adottságait. Leolvasható róluk múltjuk, előtörténetük.

Ráadásul az alakokat úgy zárja bele az ágakba, hogy a lehető legkevesebb fát kelljen eltávolítania; megőrzi a görcsöket, a fa eredeti sérüléseit, meghagyja a kérget vagy a kéreg lenyomatait, mintegy a reggeli erekció mindig legyen adva a szobornak, hogy a jövőben újra az élő fa részévé váljék. E zárt, túlontúl ismert mitikus történet logikája azonban megbicsaklik, Böröcz András következetlen. Hála istennek, hiszen így jóval bonyolultabb és érdekesebb, nyitott történet perspektíváját építi bele a szoborba.

Az alakokat felakaszthatjuk ugyan fára is — Gothár Péter majd ezt a lehetőséget is végigjátssza a filmben —, de Böröcz nem egyszerűen a fára függeszti, hanem felakasztja a szobrokat, mégpedig úgy, ahogyan embereket szoktak felakasztani. Azzal, hogy úgy dönt, nem vizuálisan semleges módon oldja meg a felfüggesztést, hanem szabványos, technikailag és hóhérszakmailag tökéletes akasztófakötéllel, nemhogy felülírja a — szívének bizonyára továbbra is kedves — mítoszt, de egyenesen a visszájára fordítja: ha ezzel a a felakasztottaknak merevedése van akasztják fel őket, nem a szobrok változnak vissza élő fává, hanem a fa alakul át bitóvá.

Pusztán azzal, hogy a technikai probléma — a felfüggesztés — megoldása a szobornak mint látható formának is része, egyben pedig önmagában véve is roppant erős szimbolikus jelentés hordozója, újabb történetek sokaságát írja bele a szoborba.

Böröcz Andrásnak, a fantasztikus faragóművésznek egyik legfontosabb tudománya — aki látta ceruzaszobrait, tudja miről beszélek —, hogy a kés vagy a felakasztottaknak merevedése van által nem érintett matéria milyen erős jelentésépítő elem lehet.

Először is, Böröcz nem épít akasztófát, s éppen ez a hiány teszi az alkotást történetek sokaságának alanyává, hiszen a szobor, bárhová függesztik is, mindig bevonja a környező teret a játékba, ha tetszik, akasztófává változtatja azt, amihez felkötik.

Ezt a kötelet, ha Böröcz csomózta is, nem a szobrász készítette, alakja, formája nem a művész, hanem — még mondani is szörnyű — a hóhér keze munkáját elhízott pénisz. De bárki is csinálta, talált és készen kapott kötél ez a faragott szobrok nyakán.

Erre a drasztikus, a szobortól, és a szobor művészi megformáltságától totálisan független jelentéssel bíró tárgyra s e tárgy nézők felől is könnyen azonosítható látványára van szükség, hogy a szobrokat körülvevő tér ne semleges háttérként szerepeljen csupán, hanem része legyen a a felakasztottaknak merevedése van történetének. S mindeközben úgy látom, ez a készen talált kötél — valójában: az a művészi koncepció, a felakasztottaknak merevedése van ezt a talált elemet látja bele a műbe — kell ahhoz is, hogy az Akasztottak elkerülje a reá leselkedő veszedelmet.

Ez a vizuális elem a biztosíték, hogy Böröcz alkotásában ne — vagy ne csupán — akasztott embereket, hanem akasztott szobrokat lássunk.

Priapizmus - Amikor nem akar elmúlni a merevedés

Nem csupán Akasztottakat, akasztott embereket ábrázoló szobrot látunk, hanem felakasztott szobrokat, olyan szobrokat kötéllel a nyakukon, amelyek a maguk részéről akasztott vagy éppen: nem akasztott embereket ábrázolnak. De akár Akasztottakat, akár nem Akasztottakat ábrázolnak a szobrok, a felfüggesztés reális megoldásával mégis olyan szobrokat látunk, amelyeket úgy Akasztottak fel, ahogyan embereket szoktak felakasztani. Azzal, hogy nem egyszerűen akasztott emberek szobrait, hanem akasztott emberek emberek módjára felakasztott szobrait látjuk, Böröcz András kizárja műve közvetlen és közhelyes értelemzésének lehetőségét.

Az akasztott embert az akasztott szobor perspektívjából látjuk, miközben az akasztott szobor látványát az akasztott ember képe értelmezi — többek között ez a konstelláció adja a szobor kiváltotta bizarr benyomásokat.

Akasztás – Wikipédia

S a perspektívaváltás Gothár filmjének a kiindulópontja is. Meditálóknak való Hiszen a filmre még komolyabb veszélyek leselkedtek. A veszedelem a szobor témájának szimbolikus és metaforikus telítettségéből fakad. Adott először is a halál látványa.

Az Akasztottakról | Beszélő

Aztán az erőszakos és szégyenletes halál, az akasztott ember képe, amelyhez elképesztő mennyiségű vizuális és nyelvi asszociáció társul. És ehhez társul az abszurdnak tetsző ötlet: zenéljenek a holttest-szobrokon.

Az orgazmus szupersztárja - A csikló - hormonmentes

Az egyik oldalon áll tehát a kikezdhetetlennek tetsző kulturális és morális tabu, s a hozzá kapcsolódó kényszerűen előtolakodó asszociációk. S ezek a képzettársítások éppen erejüknél és kötelező voltuknál fogva veszedelmesek. Veszedelmesek először a művész szempontjából, hiszen a metaforákkal telített, erős téma választásával könnyen kiszolgáltatott helyzetbe hozza saját alkotását.

A mű nagyon sok asszociációt ébreszt, ráadásul minél jobb a mű, annál többet.

A karizmatikus kereszténység éve | Új Exodus

Ezek az asszociációk azonban olyan képeket és mondatokat hívnak elő, amelyek magától a műtől függetlenül is elképzelhetők és kimondhatók. A téma mintegy önálló életre kel, a mű pusztán alkalmi ok, s csak addig érdekes, amíg megidézi a közismert jelentéseket. Ha nem vigyázunk, az Akasztottak is könnyen erre az útra csábíthatja a felületes szemlélőt. Gyönyörűen hangzó mondatokat formálunk a halálról, a kegyetlenségről, s nem figyelünk arra, hogy a szobrok legtöbbje — ha levesszük róluk a kötelet — nem keltik a holttest benyomását, tele vannak élő és beszédes gesztusokkal, grimaszokkal, amelyek egyáltalán nem érthetők meg az akasztásra és a halálra vonatkozó általános kulturális előfeltevéseinkből.

a felakasztottaknak merevedése van olyan gyorsan merevedni

Szerencsére, a szobrok sokkal érdekesebbek, mint az, amit a halálról gondolni szoktunk. Mégis, a képzettársítások komoly interpretációs kényszerekkel járnak. Az asszociációk pályáin haladva például szinte elkerülhetetlenül felvetődik a kérdés, hogy kiket is Akasztottak itt fel. A szobrok erre a kérdésre nem adnak közvetlen feleletet a szemlélőnek. Eközben pedig ott áll velünk szemben a szobor, s valóban nem tudjuk eldönteni, hogy bűnösök vagy ártatlanok-e az Akasztottak akasztottjai.

A szobrot nézve azonban nyilvánvaló, hogy be kell hunynunk a szemünket, ha valóban el akarjuk hinni a háttérből előtolakodó asszociációknak: Böröcz szobrai túl vannak jón és rosszon.

a felakasztottaknak merevedése van őslakos pénisz

Csukott szemmel meditálni lehet, szobrot nézni azonban nem. Ha mégis elidőzünk az Akasztottak részleteinél, s a felakasztottaknak merevedése van elfeledkezünk arról, hogy tapasztalatainknak nyomban általánosan érvényes formát keressünk, észre fogjuk venni, hogy zavarunk nem véletlen. Valóban nem tudjuk megmondani, ártatlanok vagy bűnösök-e a felkötöttek.

De nem azért, mert a lét vagy a világ állapota ilyen vagy olyan. Nincs megnyugtató megoldás, mint amilyen az az állítás lenne, hogy a halál abszurditásához képest irreleváns minden erkölcsi megkülönböztetés.

a felakasztottaknak merevedése van az erekció leáll

Az eldöntetlenség nem egy metafizikai tétel következménye, mert ha amúgy lenne is megoldásunk, a szoborral szemben állva el kell felednünk szépen megfogalmazott, kulturálisan jóváhagyott tételünket. Böröcz András szobra nem engedi meg eldöntenünk — e kifejezés aktív, sőt, agresszív értelmében —, hogy jók vagy rosszak-e az Akasztottak. Természetesen a halálról, bűnről és ártatlanságról is van mondandója, de elsősorban arról a kultúráról, amely a halál, a bűn vagy az ártatlanság képeit közvetíti felénk.

Ezért is fontos tudatosítanunk, hogy nem egyszerűen akasztott emberek szobrait, hanem egyben akasztott szobrokat is látunk. Nemcsak a halállal, hanem a halál kulturálisan megformált és érvényesített látványával szembesülünk. Már ha hagyja ezt a bennünk élő kultúra.

Lehet, hogy érdekel