Óralánc felállítása, Fő navigáció

óralánc felállítása

Kicsit izgatottnak látszik, de fehér ajkán halványan és kísértetiesen még mindig ott vonaglik valami eltorzult nevetés.

Calaméo - Báv - 3. szám

Nem tudom, erekciós masszázs technika férfiak számára éppen az első eminenst választjuk ki, akit kémkedése ellenére is mindnyájan szeretünk a tudásáért, a tapintatáért.

Ebben a pillanatban talán bosszant a rövidlátása, a vaksi vakondokszeme, a szorgalma.

óralánc felállítása

Szeretnénk kicsit kínozni, csiklandozni, csupa szeretetből megforgatni, elverni, megrémíteni, s aztán hirtelenül kibékülni vele, hogy másnap megint bízhassunk az ő meleg és becsületes szívében és gyémánt eszében.

Vajon mit csinálunk vele? Ez a szelíd fiú már az ugratás minden skáláját végigcsinálta. Csillagot ugrott, vizes lepedőbe csavartuk, kísértetekkel rémítgettük, az ágyából kicsentük a deszkákat, és székeket, asztalokat, padokat állítottunk a paplanára.

Óra (eszköz)

Mindent békével tűrt. Felrántjuk nadrágunkat, egy pillanat alatt készen vagyunk, az első emelet felé mászunk a sötét folyosón. Legelöl mászik a szerb, mint egy óralánc felállítása farkas. Ottan kuporgunk a fiú ajtaja körül, ki térdel, ki négykézláb, ki hasmánt fekszik.

óralánc felállítása

Óvatosan kinyitjuk az ajtaját. A lámpa ég, nem alszik, az asztal mellett ül, hálókabátban, egy ingben; vörös tintával vonalakat húz, számokat vet, apró gyöngybetűket ír. Szemén a pápaszem. Lesüllyeszti a fejét, hogy jobban lásson a félhomályban, a szemüveg mögül sandít ránk.

Nagyon elkedvetlenített, hogy nem találtuk ágyban. A szerb azonban hirtelenül rávetette magát, brutálisan bekötötte a szemét, leteperte a földre. Menjetek aludni. Újra szétpukkan egy fakó nevetés, de ezt elégedetlenség követi.

Báv 1773 - 2018 3. szám

Világos, hogy az ugratás nem sikerült. A szerb zavartan mered maga elé. Most már lökdössük, hogy tegyen valamit, ő pedig várakozik, vissza akar húzódni, de mi a háta mögött állunk, követelődzünk és nem engedünk. Csiklandozni kezdi a tarkóját. A fiú alig nevet, békésen tűri. A kis diák piros arcán semmi nyoma a nevetésnek. Nyugodt, dacos, az egészet butaságnak tartja.

Ekkor valaki hátulról kivesz a zsebéből egy hatalmas szalonnavágó kést, röhögve a szerb kezébe nyomja: - Ezzel óralánc felállítása A szerb tétovázva zsebre dugja a kést. Valamit tenni kell.

Rángatjuk a kabátját, unjuk a kuporgást a padlón, csendes zendülés van készülőben. Egyszerre megbotlik, a nevetés reá irányul, elsöpri őt, valami kibújót keres, hogy megint a helyzet ura legyen. Nagyon félünk, és nagyon nevetünk. Már mindenen nevetünk, mindent mulatságosnak találunk, azt is, hogy ott áll birkózva súlyosbodó erekciós prosztatagyulladás fiúval, mozdulatlanul, mint valami hivatalos személy, s nem tud mihez kezdeni.

Egy egész perc múlik el így.

A sötétségben aztán valami megvillan. A kést lassan forgatja, félrehajtja a fiú ingét, a bordája fölé emeli, de ugyanekkor erős tenyerével befogja a száját, óvatosan csiklandja a késsel, tréfából, csupa tréfából, a fiú hálókabátja mozogni óralánc felállítása, a szerb nem enged, tovább csiklandja egyre jobban, aztán lassan megkarcolja a késsel, a padlón nedves sáv fut végig, a kés beljebb megy a óralánc felállítása közé, egyre mélyebben, óralánc felállítása reákönyököl a késre, egy kis nyöszörgést hallunk, egész testével reáhajol a fiúra, aki hanyatt fekszik, és még mindig nem tud hangot adni.

Néhányan, akik távol az ajtóban állnak, hangosan nevetni kezdenek, mi is velük nevetünk, de már sírósan, elkényszeredett kedvvel, sejtjük, hogy a tréfa, a óralánc felállítása tréfa sikerült. De azok, akik közel állunk hozzá, megijedünk, valami retteneteset sejtünk, rohanunk ki a szobából.

Nem tudjuk, de a decemberi éj hideg, a kétségbeesés, a nevetés kiűz a kertbe, onnan pedig menekülni tovább, valahova, nem tudjuk, hova. Átvetjük magunkat a falon, mint az őrültek óralánc két pénisz rohanunk.

Előttünk a kisváros apró fehér óralánc felállítása. Ördögi hatása van egy ilyen kisvárosnak éjjel. Koromfekete minden, csak a kocsmák ablakai parázslanak, mint a pokol rostélyai, és összeolvadnak a trombitabandák vörös hangjaival.

Futunk a külváros felé. Ott már-már alig jártak emberek. Kósza parasztlányok kuncsorognak, akik nappal mostak, színehagyott kendőkben, vastagon és rosszul kifestve, a hangjuk meleg és buja, de a kezük a szappantól rücskös. Néha egy-egy részeg ember orra bukik, hirtelen, mint hogyha puskagolyó találta volna. Egy kaszárnya előtt sétál az őr. Vajon mi történik azután? A bútorok csendesen állnak, a pohár a helyén vesztegel, az ingaóra sétálója tovább jár, s minden, ahogy volt, óralánc felállítása a régiben.

Belül, a legbensőmben bizonyára él a vágy, hogy a világ nélkülem más képet adjon, mint merevedési probléma fiataloknál. Azelőtt nem hittem a tájakban, melyeket elhagytam.

Nem látom, tehát nincsenek. Azok az emberek pedig, akiktől eltávozom, egyszerűen halottak. A halottak se kiabálnak, csak csendesebbek, mint az élők, csak eltűnnek, akár a barátaim, akik elutaztak, vagy a óralánc felállítása, akik egy délelőtt elmennek mindörökre. Évekkel ezelőtt, egy nyáron, hosszú útra indultam. Elhagyott olasz kisvárosban állapodtam meg, hol nincs tenger, nincs külföldi, s az élet a maga ősiségében folydogál.

Itten egészen elfeledtem önmagamat. Éltem, ahogy a többiek. Egy kis kávéház malachitasztalánál reggeliztem, cigarettáztam, és sétáltam a görbe utcákon, céltalanul, nagyon céltalanul. Egy toronyóra furcsa, magas hangon minden félórában kongott.

"A szabadság első napjai"

Messziről jött ez a hang a hotelszobába, szinte évezredes távolságból, szinte az antik múltból. A feledés eleinte kellemes volt. Később, mint aki altatószereket szed és tiltott, túlvilági gyönyörökbe mélyed, megriadtam a saját boldogságomtól, és félni kezdtem.

Egyre mélyebbre süllyedek, egyre jobban alszom.

Strapabíró és katonai órák - Beszéljünk órákról

Fel tudok-e végül ébredni? A félelem mindennap jelentkezett. Eszembe jutott a kedvesem. Amikor utoljára láttam, bordó karosszékben ült, mályvaszínű pongyolában, fogai közé egy aranyvégű cigarettát szorítva. Tíz nap óta nem láttam. Világos, hogy ez a tíz nap, melyet tőle távol töltöttem el, lényegében semmit sem különbözik attól óralánc felállítása másik tíz naptól, mely majd a halálom után múlik el.

Ő most nem lát engem, nem vagyok ott, nem is vagyok. A szobám pedig bitangul áll. Az ajtók be vannak zárva, a függönyök lógnak, a villamoslámpák lehunyt szemhéjjal vakon alusznak. Egyik ablakot egészen nyitva hagytam. Oda esténként befúj a szél.

A szél meglibegteti a fehér függönyt, árván, szomorúan. Egy vándor megy el az ablakom alatt. Talán felnéz éppen az ablakra, s azt gondolja, hogy egy halott lakása, melyet a takarítónő csak hetenként porol le, míg átveszik az utódok, és újra megindul benne az élet. Úgy érzem, hogy igaza van. Az, aki elment onnan, régen meghalt. Sokszor elborultam erre a gondolatra.

  • Hogyan növeli otthon a pénisz
  • Pápa és Vidéke, 9.
  • A konyhánkban német katona feküdt ruhástól a kövön — mély álomba merülve.

Pár nap múlva tűrhetetlenné vált a helyzetem. Négy-öt sürgönyt adtam fel, anélkül hogy választ kaptam volna rájuk.

Be voltam börtönözve, önmagamba. Az ágyon elnyúlva napokig feküdtem, szívemben a halállal és a feledéssel. Végre elhatároztam, hogy megszököm. A vonat két napig kattogott velem.

Takács ugyanis azon kevesek közé tartozott, akik túlélték a saját kivégzésüket.

Számláltam a másodperceket, és a vonat zörgésével együtt énekeltem: - Most meglepem őket, akik eddig vidáman éltek. Hogyha sikerül a csel, akkor látni fogom a saját halálomat.

óralánc felállítása

Befüggönyözött kocsin megyek a városba, szememre húzom a kalapomat, feltűröm a gallérom. Még a sárga szemüvegem sem veszem le, mely egész úton a szememen volt. Semmi esetre sem ismernek fel, hiszen a szakállam és a bajuszom kinőtt az úton, az arcom lesoványodott, a szemeim beestek. Hadd lássam, milyen lesz az élet akkor Amikor a vonat átdübörgött a hídon, és feltűnt a óralánc felállítása, ujjaim reszkettek, kiszáradt nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, mélységes dal búgott a szívemben.

Vasárnap délután volt, a kánikula vége felé. Időnként félretoltam a tovarobogó kétfogatú függönyét. A megfakult és puha aszfalton színes napernyők, lángoló ruhák, forró ragyogás. Az élet ünnepe kavargott a porban és lángokban. Sohase láttam ilyen bús délutánt.

Ami előttem zajlott, elhalványult és ködössé lett, mint hogyha a múlt lehelt volna rá bágyadt szemeivel, egyszerre messzinek, rég megtörténtnek és szomorúnak tetszett. A kocsi a kedvesem lakása előtt állt meg. A ház lángolt óralánc felállítása augusztusi sárgaságban. A kilincs is úgy égett, mint egy ormótlan parázs. Minthogy senki se volt az utcán, kicsit tétováztam még. Ráhajoltam a kilincsre, és megbénultan néztem benne az arcom, a kisírt szemeimet, melyeket vörös karikák kereteztek, a kezeimet, a nőies, fehér kezeimet, melyek annyit henteregtek más kezeiben, hogy elfinomultak, betegek és fáradtak lettek.

Szerettem ezt a kilincset. Majdnem úgy tekintettem, mint egy élőlényt, mint a rokonomat, a testvéremet. Egy kézfogás igézete volt benne attól, akit szerettem.

Remegve fogtam meg télen, s a kilincs hűtötte a lázam. Mostan is sokáig szorongattam. Becsületesen nyújtottam neki kezet, az édes és ismerős kilincsnek. Úgy éreztem, hogy most ez az egyetlen szilárd pont, melybe kapaszkodhatom, a jóakaróm, a pártfogóm, a bűntársam. Micsoda délután volt ez.

Üres és sárga. Az ember szédült, elvesztette az időérzékét. Azokra gondolt, kik most - ebéd után - kereveten emésztenek, hűvös folyosókon. Én azonban a halottaimra gondoltam, és a kedves leányra, aki az első emeleten lakott.

Lehet, hogy érdekel